Élni a 21. században egyszerűen szörnyű..állandó rettegés, félelem, kiszolgáltatottság! Érzem ezt én, és nagyon szerencsés helyzetben vagy, ha másképpen gondolod...

Történetem kissé ironikus: Viccesen mondogattam, ha szóba kerültek az életkorok a 20as éveimben, hogy 30 felett nincs élet, értettem ezt arra, hogy megszűnnek a bulik, a 3 napig tartó hétvégék...nos úgy tűnik szépen meg is teremtettem ezt magamnak, csak nem ebben az értelemben... Az életem így éppen harmincon túl, szenvedés  és más semmi...azt hiszem! 3 éve történt egy túlhajszolt év után, hogy kifordultam önmagamból. Egyik szombat délután fáradtan értem haza az irodából, - ez megszokott volt- de tervekkel voltam tele, hogy mit csinálok meg azon a hétvégén. Ebéd közben éreztem, hogy valami nincs rendben...elöntött a forróság, szédülni kezdtem. Soha nem éreztem még ilyet előtte, sőt szédülést sem talán. Lefeküdtem az ágyra, mert kiment minden erő belőlem..pár perc múlva hatalmas félelem, remegés jött rám, és azt éreztem menekülnöm kell! Aki már átélt ilyet, most azt mondja pánikroham, egyértelmű...persze, addig nem éreztem ilyet. Azóta megváltozott minden.... Akkor 3 napig rettegés, pár óránként a nyugtató infúzió...minden lélegzetvételnél azt hittem az az utolsó... és nem most jön a siker story, nem lett csodálatos az életem....sőt ! erős ember vagyok, mondják ezt mások, talán ez segített 3 éven át, és segítettem mindenkinek, akinél csak az intő jelek voltak még! Érdekes velem az élet, a napi 1-2  boldogan eltöltött óra..... :) Meglepően depresszióm nincs, bár éppen elég az állandó szorongás.

Halálfélelem, önértékelési zavarok, pánikrohamok mindennapos társaim...de meddig lehet ezt bírni, hol van az a határ, amit az elme már nem bír?!

Számos gyógyszeres kezelésen és terápián túl, sok-sok önsegítő könyv után, néhány párkapcsolaton túl, most jutottam el arra szintre, hogy nem vagyok ura a saját életemnek, mint egy néző a moziban vagy mégis, csak még mindig mélyen vagyok???